01 AZ ÚR A POKOLBAN IS ÚR -- REJTŐ JENŐ (1)
ELSŐ FEJEZET,
amelynek az a tanulsága, hogy az úr a pokolban is úr
Hasonló botrány még sohasem fordult elő Afrikában, pedig ez a földrész híres arról, hogy emberemlékezet óta a legrendkívülibb események színhelye. Az ügyből jóformán semmi sem szivárgott ki. A nyilvánosság sohasem tudta meg, a sajtó, ha kiszimatolt is valamit, őrizkedett attól, hogy tollára vegye és az afrikai legfelsőbb körök mélységesen szégyenkezve őrizték meg a titkot, az elképzelhetetlen, fantasztikus, borzalmas eseményt, amelyet én is csak fenntartással és az olvasó legmélyebb titoktartását kérve, közlök.
1937. március 7-én délután 4 és 6 között Lorimer De La Motte tábornok fogadódélutánján, a kormányzósági palotában, a legelőkelőbb katonai és polgári személyek társaságában megjelent és teljes egy óra huszonkilenc (mások szerint harminckét) percet töltött el a 143-as számú közlegény, a marokkói helyőrség első századából.
Miután az eseménnyel kapcsolatban hivatalos közlés nem történt, mindenki másképpen mesélte el és senki sem látta tisztán az ügyet. A valóság hasonlít a drágakőhöz, annyit csiszolják, mire forgalomba kerül, hogy egészen más lesz, mint amilyen eredetileg volt.
Annyi bizonyos, hogy az ügy eredete egy utász bakancsának tulajdonítható. A század az Atlasz távoli útjairól érkezett többheti menetelés után és a vétkes bakancs, mire elérte Marokkó külvárosát, igen rossz állapotban volt. Mint ahogy öreg, fáradt embernek hullani kezd a foga, úgy hullatja az öreg, fáradt bakancs is meglazult szögecseit. Nem nagy baj, a marokkói depóból kerül még bakancs és szögecs is van igen sok. De ősidők óta a pneumatik és az elhullott bakancsszög vad haragosok. Ott tiporják, marják egymást, ahol érik, olyan ellenségek, mint a kutya, meg a macska. Ezekből a harcokból általában a kis bakancsszög kerül ki győztesen.
De la Motte táborszernagy leánya, Yvonne, nem sejtve a szegecsek és pneumatikok régi viszályát, szokása szerint százas sebességgel rohant a szép marokkói országúton. A pneumatik rávetette magát a szögecsre, a szög vadul belemart ádáz ellenfelébe, egy tizedmásodpercig tartott a küzdelem, azután egy lövésszerű robajjal a gummi kiadta lelkét. Yvonne minden ügyességével igyekezett úrrá lenni a kocsin, amely nem engedelmeskedve a kormánynak, defektes jobb első kerekének irányában siklott le az útról. A leány még mindig kezelte a kormányt és nagy erőfeszítéssel kikerült egy fát, végül azonban, szerencsére már lecsökkent sebességgel, mégiscsak egy tönkbe ütközött és nagy csörömpöléssel, robajjal, megállt az autó. Yvonne fejjel a szélvédőnek röpült, de ez szilánkmentes üvegből volt és így csak elkábult kissé, miközben erős sajgás nyilalt a térdébe. Végül nagy nehezen kiszédelgett a kocsiból...
Ekkor tünt fel közelben az úriember. Az úriember éppen festett. Nem tájképet, nem csendéletet és nem is portrét. Kilométerkövet festett. Az időjárás következtében megbarnult mérföldköveket szép fehérre festette, közepükre feketével, a színehagyott szám restaurálását látta el. Időnként, mint általában a festőművészek, kissé hátrahajtotta a fejét és egyik szemét behúnyva, tenyerét élével az orrához illesztve, megelégedetten szemlélte művét, amely ugyan nem tarthatott számot arra, hogy valaha is az Uffiziben, a madridi Pradoban, vagy más jóhírű festmények számára fenntartott helyen függjön, de mint piktura, kellett, hogy értéket képviseljen a maga nemében, tekintettel a mű bírálatára hivatott Larnac káplár szigorú kritikájával együtt járó magánzárkára. A roppant zajra az úriember, aki különben légionista volt, feltekintett és így szólt: "Nono". Azután vette vödrét és ecsetét (miután kincstári tárgyak elhagyásáért haditörvényszék jár) és elindult, hogy megszemlélje a póruljárt autót.
Ekkor támolygott ki a kocsiból Yvonne. Harisnyáján vér folyt le, mert erősen megütötte a térdét.
- Bocsánat - szólt az úriember, - úgy láttam messziről, mintha defektet kapott volna. Nevem Vicomte D'Alarcone. - Kissé meghajolt, de nem tette le sem a vödröt, sem az ecsetet, úgy, hogy a leány elgyötört állapotában is kénytelen volt mosolyogni.
- Elsősorban be fogom kötözni a térdét. Ez egy idegen férfival szemben kissé frivol helyzet, viszont ha tekintetbe vesszük, hogy etikettszerűbb eljárás következtében vérveszteség, mérgezés...
- Ugyan mit fecseg annyit! Segítsen rajtam, ahogy tud.
- Meg fog történni. - A sovány, kissé gyerekes arcú fiatalember könnyedén felkapta a lányt, mielőtt az még szólni tudott volna és egy közeli fatönkre ültette. Azután meghajolt előtte, mintha tánc után leköszönne és varázsló módra váratlanul egy szép fehér selyemkendőt húzott elő zubbonyának ujjából. Enyhe parfőmszag érződött. Légionista, parfőmös selyemzsebkendővel! Igazán ritkaság. Letérdelt a lány elé, kulacsából vizet öntött a kendőre, azután rövid idő alatt kimosta és jó szorosan bekötötte a térdét.
- A fordulónál van egy kocsma, odáig kegyeskedjék elbicegni velem. Szívesen vinném, de vödröm kincstári tárgy és ha itthagyom, tán főbelőnek miatta. Hinterlandban egy vödör, a szolgálati szabályzat szerint, erkölcsileg annyit ér, mint ütközetben a fegyver. Valami lehet a dologban, mert tegnap egy szemtelen arab fejéhez vágtam a vödröt és szemmelláthatólag rendkívüli hatást gyakorolt rá. Nem rosszabb a puskatusnál. Viszont a kiömlött festéket levonják a zsoldomból. Nem gondolja, hogy ez igazságtalanság? Golyóval védekezhetünk az arabok ellen és festékkel nem? - Közben a leány mellette bicegett és a karjára támaszkodott. A vendéglőben Yvonne konyakot kapott, közben a katona betelefonált Marokkóba, hogy küldjenek ki a mademoiselleért egy bérautót és a megrongált kocsit vontassák be.
Yvonne azután elbeszélgetett a légionistával. Megtudta tőle, hogy valóban vicomte. A légióba azért lépett be, mert édesapja nem akarta felemelni évi apanázsát.
- Az öregem áldott jó ember, de kissé furcsa elveket vall. Rá akart kényszeríteni arra, hogy ne legyen ötventagú személyzetem, négy autóm, szóval, hogy az udvartartásomat csökkentsem le. Ezt nem viselhettem el. Megmondtam az öregnek, hogy akkor egyetlen fillért sem fogadok el tőle. Úgy is lett. Így kénytelen voltam a légióba beállni. Mit csináljak? Dolgozni nem állott módomban. Egy D'Alarconnak csak költeni szabad a pénzt, megkeresni nem. Családom több mint nyolcszáz éve kizárólag két dologgal foglalkozik: pazarlással, vagy katonáskodással. Miután a pazarlást el kellett vetnem, más választás nem maradt számomra, mint a katonaság. Mert ugyebár, megalázkodva visszatérni az öregemhez, igazán méltatlan dolog lett volna. Így kerültem a légióba, ahol elég kellemesen telik az idő. Különösen ma délelőtt. Egészségére. Ex!
Felhajtotta konyakját és a leányra mosolygott. Yvonne megint csak nevetett. Volt ebben az emberben valami különösen mulatságos. Amit mondott és tett, olyan valószínűtlen volt és mégis olyan természetes könnyedséggel adta elő, mintha mindez egy párisi kávéház terraszán történne és a világon a legtermészetesebb lenne.
- Bocsánat, mademoiselle, de azt hiszem, elfelejtette az előbb, hogy a bemutatkozás formasága kölcsönösen kötelező.
- Igaza van. - Előre örült, hogy most végre kihozza kissé a nyugalmából ezt a hűvös embert. - La Motte tábornok leánya vagyok.
- Ez kedves - mondta közömbösen a katona. - Úgy tudom, a tábornok kitünő lovas. Sajnos, engem most elszólít a piktura, kedvenc kilométerköveim várnak. Szeretném önt viszontlátni Mademoiselle De La Motte.
- Hogy képzeli ezt? - kérdezte a leány megrőkönyödve.
- Délutánonként ráérek takarodóig. Nem szeretném, ha kellemes ismeretségünknek vége szakadna. Remélem, kicsinyes előítéletek, szóval olyasmi, hogy ön tábornok leánya, én pedig közlegény vagyok, nem befolyásolják?
- Kérem, nekem nincsenek előítéleteim, - mondta nevetve a lány. - Holnap délután a kormányzóságon ismerkedési teát adok, legyen szerencsém. Látja, nincs előítéletem, de hiába hívom olyan helyre, ahol egy főhadnagy, vagy kapitány sem jelenhet meg és még az őrségen sem közlegény áll.
- Az én számomra csak az a fontos, hogy ön megfelelő társaságnak tart-e? Ez esetben örömmel fogadom el a meghívást.
- Őszintén megmondom: megfelelőbbnek tartom mostani társaságom legtöbb tagjánál. Én igazán szívesen látnám akár a kormányzósági teán is, ha a társadalom előítélete nem tenné a maga számára lehetetlenné, hogy megjelenjen.
- Ha ön szívesen lát, a többivel nem törődöm. Nagyon köszönöm a meghívást. Ott leszek. - Összeütötte a bokáját, miközben felemelte a vödröt és a kezével, amelyben az ecsetet tartotta, szalutált, azután elment. Yvonne jót nevetett a meghívási tréfán. Tréfának tartotta azt is, amit D'Alarcone felelt. Miközben hazafelé vitte az autó, némi melankóliával állapította meg, hogy ez a katona, életében az első férfi, aki felkeltette az érdeklődését.
*
Az ismerkedési teán, amelyet a tábornok és Yvonne adott a kormányzóságon, diplomaták, magasrangú katonák és néhány előkelő polgári személy vett részt. Az érkezőket a tábornok fogadta. A vendégek nagyrészét nem ismerte. Ilyenkor, az idény kezdetén, az újonnan áthelyezett és kinevezett attasék, törzstisztek és főfunkcionáriusok ismerkednek egymással. Négy óra felé, nyilt kipuffogóval, irtózatos lármával, hatalmas, vörös sportkocsi érkezett és egy csinos, jómegjelenésű, kifogástalanul öltözött fiatalember ugrott ki a volán mellől. A tábornok igazán mitsem sejtve fogott kezet vele és mikor meghallotta a nevét: "D'Alarcone vicomte", esze ágába se jutott érdeklődni, hogy mi keresnivalója van itt. Bizonyára valami protekciós légügyi, vagy árvízkormánybiztos. Karonfogta és néhány kedves szó után bemutatta a társaságnak. Végül odaszólt Yvonnenak, aki háttal állt egy másik csoportban:
- Bemutatom neked lányom D'Alarcone vicomte barátomat.
A leány megfordult és a rémület pillanatnyi szédülésében úgy érezte, hogy a kormányzóság kacsalábon forgó kastéllyá változott. A tábornok nyomban továbbsietett és Yvonne dermedten nézett a fiatalember mosolygó arcába.
- Megőrült?... - suttogta.
- Nincs kizárva. Hogy van?
- Kérem, azonnal menjen...
- Kidob? Úgy látszik, akkor mégis csak előitélettel viseltetik...
- Nem, nem! Sőt! Féltem magát! Hiszen ezért haditörvényszék elé állítják!
- Én is azt hiszem. De végre is a fő, hogy itt vagyok. Nem mutatna be ennek a polgármester külsejű úrnak? - és egy alacsony, kövér emberhez fordult, aki csakugyan a polgármester volt.
Mielőtt Yvonne még bármit szólhatott volna, a fiatalember elvegyült a társaságban. A lány döbbenten nézett utána. Előző napi találkozásuk óta akaratlanul is többször gondolt a fiúra és ilyenkor elszomorodott azon, hogy valószínűleg nem látja többé. Most, hogy viszontlátta, valósággal megrémült.
Ezalatt D'Alarcone pillanatok alatt a társaság központja lett. Régi párisi pletykákat mesélt ellenállhatatlan humorral, majd a francia akadémikusokat figurázta ki a Goncourt-díj odaitélése alkalmából, ahogy szemöldöküket ráncolják, peckesen járnak és végül egy kétkötetes művet találnak a legjobbnak, miután kétségtelenül beigazolták, hogy egyetlen sor sincs benne, amelyről nehéz lenne kimutatni, hogy melyik francia klasszikustól plagizálta a szerző. A kormányzó szeméből könnyek csorogtak a kacagástól, két öreg diplomata és egy féllábára sánta táborszernagy letegeződött a fiatalemberrel. Ezután D'Alarcone a zongorához ült és egy pajkos kuplét játszott Mistinguette műsorából, régi, nagy zeneszerzők modorában, amivel kolosszális hatást ért el. Később a tábornok felkérésére ő nyitotta meg a táncot a kormányzó feleségével.
A második táncnál Yvonnet kérte fel.
- Menjen el - mondta reszketve a lány.
- Takarodóig igazán ráérek.
- Miért csinálta ezt az őrültséget?
- Nem haragszik, ha megmondom? Beleszerettem magába. És ha egy hölgy meghív valahova, akit szeretek, akkor kötelességem megjelenni. Holnap hol teázunk?
- Kérem, menjen el. Nagyon, nagyon fájna, ha miattam bajba kerülne.
- Igazán jólesik, hogy ennyire aggódik értem, de ma van időm, mert Larnac káplár csak holnap nézi át bemázolt köveimet. Mikor látom legközelebb?
- Ha azonnal elmegy, megigérem, hogy nemsokára viszontlát.
- Egyetlen eset, hogy boldogan távozzam. A társaság nagyon kellemes. Csak a kormányzónéval vagyok elégedetlen. Az Atkinson parfőm, amit használ, nem valódi. Micsoda kicsinyesség ez egy kormányzó nejétől? Még ma írok a londoni nénikémnek és küldetek egy üveg valódi Atkinsont. Isten vele, kislány, most már ne legyen ideges, megyek a mérföldköveimhez.
D'Alarcone azonban nem távozott "angolosan". Ezt az eljárást udvariatlannak tartotta. Mindenkitől elköszönt. A kormányzó két kézzel szorongatta a kezét, meghívta másnapra egy uszoda felszenteléséhez, a kormányzóné partnernek kérte fel sétalovaglásaihoz. Végre Yvonne legnagyobb megkönnyebbülésére de la Motte tábornokkal beszélgetve megindult az ajtó felé. Ekkor történt a katasztrófa. A katasztrófát a kormányzó idézte elő közvetve, mert otthon felejtette a pápaszemét és elküldte érte a káplárt. Larnac káplár abban a pillanatban toppant hivatalos vigyázzba az ajtó jobboldali félfája mellé, mikor a tábornok és a fiatalember odaért. A káplár, ahogy felismerte D'Alarconet, egy pillanatra megmerevedett, mint akit gutaütés ért. A fiatalember nyomban feszes haptákba vágta magát és harsányan így szólt:
- Alázatosan jelentem káplár úrnak, kilométer hatvantól kilencvenkettőig a köveket átfestettem.
Ha azt mondom, hogy a teremben pánik tört ki, akkor enyhén írom le a hangulatot. Mindenki dermedten nézett D'Alarconera. A radványi kastélyban egykor így meredhettek az urak Bárczy Benő szép szeretőjére és titkos arájára, Kund Abigélre, midőn vadul a sebből a tőrt kiragadta és nyilt utca során táncolni, dalolni sem szégyelt. Elsőnek La Motte tábornok szólalt meg:
- Mit jelentsen ez? !
- Tábornok úr - mondta D'Alarcone vigyázzban, de nyugodtan, - a marokkói helyőrség 143-as számú közlegénye alázatosan jelentkezik.
- Káplár! Ezt az embert vasba...
- Kérem - szólalt meg Yvonne hirtelen nagy nyugalommal, - ez a közlegény a tegnapi autókarambolomnál segített rajtam és én voltam olyan bátor meghívni atyám nevében is, tehát a felelősség engem terhel.
Nagy, nagy csend volt. Olyan irtózatos nagy csend, mintha elektromosság feszítené a levegőt és nyomban robbanna valami. Az okos tábornok érezte, hogy véget kell vetni a jelenetnek. Rekedten így szólt:
- Káplár! Közlegény! Lelépni... En avant...
A káplár már ment volna, de az ifjú új vigyázzba vágta magát:
- Alázatosan jelentem, nem lenne helyes eljárás magunkkal vinni őexcellenciája pápaszemét. A beköszöntő esti órákban a kormányzó úr nélkülözné. - Néhányan nevettek. A káplár maga sem tudta, hogy jutott ki a teremből, egyáltalán nem tudta, mit csináljon, semmiféle utasítást nem kapott a fiatalemberre nézve. Annyit sejtett, hogy elfogatni nem lehet. Végül így szólt lent a kapuban:
