×

Nous utilisons des cookies pour rendre LingQ meilleur. En visitant le site vous acceptez nos Politique des cookies.


image

Krúdy Gyula, Az utolsó vörössipkás

Az utolsó vörössipkás

A honvédmenedékház lakói mindnyájan egyforma szürke, ősz, öreg emberek. Bizony nehéz őket megkülönböztetni egymástól kávébarna ruhájukban. De a parancsnok dédunokája, a nyolc esztendős Gyula, aki ott szokott játszadozni a kertben, a nagy fák alatt megismeri névszerint az öregeket. Ismeri Gyurka bácsit, a branyiszkói hőst. Ismeri Nagy Péter őrmestert, aki futár volt a fővezér mellett és húsz lovat lőttek ki alóla. De legjobban ismeri Mihály hadnagyot, aki leggyakrabban szokott játszadozni a kis Gyulával.

Mihály hadnagy azt szokta mondani:

- Nekem is volt egy ilyen kis unokám otthon, a falumban. Hej, azóta talán már bajusza is nőtt az én unokámnak!

Ezért aztán szereti a kis Gyulát Mihály hadnagy. Szeretetének egyik bizonysága az: megengedi a kis Gyulának, hogy a sapkáját, az aranyzsinórosat, hordja egész nap a fején. A másik bizonysága az, hogy megtanította arra a híres hátvágásra, amely félelmetessé tette az egész világon a magyar huszárt. Fából kardot faragott a kis Gyulának és órák hosszáig gyakoroltatta vele a hátvágást a kerti fák alatt. A sétálgató öreg honvédek hátratett kézzel nézték a katonás gyakorlatot és meg voltak elégedve a kis Gyulával.

Mihály hadnagy pedig így szólt:

- Most még csak közhonvéd vagy, kis Gyula, de ha így haladsz, nemsokára káplár lehetsz.

- Mint Havadi bácsi, a szenttamási hős? - kérdezte Gyula.

- Szakasztott úgy, mint Havadi, - felelt Mihály hadnagy.

Az öreg Havadi, aki ott pipázgatott egy vén hársfa alatt, nevetve bólintgatott ősz, öreg fejével.

- Nekem se volt bajuszom, amikor káplár lettem, - mondta. - Most már szakállam is van, még pedig fehér, és még mindíg káplár vagyok. De büszke is vagyok a rangomra. Nehezen jutottam én ahhoz. Én vagyok az utolsó élő honvédkáplár. Az utolsó vörössipkás.

A kis Gyula odahúzódik Havadi bácsi mellé:

- Tessék elmondani, hogy történt az?

Az öreg honvéd megtömködi a pipáját.

- Hát elölről kell kezdeni, kis fiú. Egy szép napon kihirdették a pesti piaristák gimnáziumában, hogy e naptól fogva nem lesz több tanítás, becsukják az iskola kapuját, mert a főtisztelendő tanár urak besoroztatták magukat az alakuló honvéd hadseregbe.

Fehér György tanár úr, aki utolsónak maradt az iskolában, hogy a kapukat bezárja, így szólott a fiúkhoz:

- Akinek kedve van közületek, az eljöhet velem. Eljöhet velem vörössapkásnak.

Akkoriban már híresek voltak a vörössapkások. Nem rendes sereg volt, fölvettek oda mindenkit, akinek még nem volt bajusza. A fiatalság volt a mérték a sorozásnál. Rövidnadrágú fiúcskák a szülei háztól, diákok az iskola padjából, fiatal papok az oltár mellől csak a vörössapkásokhoz mentek. Ott nem kérdeztek senkitől semmit. A fejébe nyomták a vörössapkát és beállították a sorba. A zászlóalj apja, - az öreg zászlótartó, - elővette a jegyzőkönyvét.

- Mondd meg az édesanyád nevét. Hadd tudjuk, hová írjunk, ha elestek a csatamezőn.

Ez volt a fogadtatás a vörössapkásoknál.

Aki azt mondta, hogy árva, nincsen édesanyja, azt mindjárt az első sorba állította az öreg zászlótartó. Az ment legelől a tűzbe.

De legeslegelől egy rövidnadrágos kis fiú járt mindíg. Dob volt a nyakában és azon verte a rohamra az indulót. Közben pedig úgy futott előre, hogy a zászlóalj alig bírta követni. Pedig jó futó gyerekek voltak ott. Jól tudott futni mindegyik előre.

Fehér tanár úr oda vitte azokat a fiúkat, akik az iskolai könyvet a karddal akarták fölcserélni. Persze ott voltam én is és nagyon féltem, hogy nem vesznek föl, mert az egyik lábam hibás, alig észrevehetőleg rövidebb volt, amint a másik. Járás közben bicegtem egy kicsit. Hogy most már nem bicegek, annak az az oka, hogy a másik lábam, az egészséges, golyót kapott... Rossz lett mind a két lábam. Hanem ez máskor történt.

De alaptalan volt a félelem. Nem nézték azok a lábamat. Egy pelyhesállú ifjú volt a parancsnok. Az rendelkezett:

- Adjatok sapkát az újonnan jötteknek. Fegyvert csak holnap kapnak. Ha vesznek az ellenségtől.

Este aztán csak hallom, amint az öreg zászlótartó sorban járta a gyerekeket:

- Hajnalban lesz a roham, gyorsan aludjatok, fiúk. Megyünk a szenttamási sáncok ellen. Aztán csak arra vigyázzatok, hogy Kis Pali valahogy egyedül ne érjen a sáncokra.

Amint megtudtam, Kis Palinak a kis dobost hívták, aki mindig legelől szaladt.

Hajnalban, amikor sorakoztunk, hát én szépen csak az első sorba állok ám. Azt mondja az öreg zászlós:

- Hátrább, fiú. Rossz a lábad. Csak a többit hátráltatnád az előrehaladásban.

- Tudok én futni, zászlótartó bácsi, - feleltem. - Majd meglátja, ha neki indulunk.

Egyszer aztán elindultunk. Eleinte csak lassan-lassan, amíg a sáncok feltűntek a szemünk előtt.

- No most, hajrá! - kiáltja az öreg zászlótartó. - Kezdheted, Kis Pali.

Kis Pali megzördíti a dobot és megindul a zászlóalj, mint a fergeteg.

- Csak előre, édes fiam! - hallom a hátam mögött az öreg hangját.

Azt néztem, hogy hol van Kis Pali.

Kis Pali gyors lábával messze megelőzte a csapatot. Nagyon jó futó gyerek volt. No de a többiek is tudtak ám menni. Alig telt bele egy perc, már elértük a sáncokat. Pajtásaim, akik velem Pestről jöttek, el-elmaradoztak, golyót vagy kartácsot kaptak. De mi elértük a sáncot. Én csaknem egy időben Kis Palival, a híres dobossal.

- Hohó, - kiált rám Kis Pali, - nem oda Buda, pajtás! A sánc tetején kell legelsőnek lenni. Az a legény.

Azután látom, hogy mászik fölfelé, mint egy mókus...

Abban a percben ér oda az öreg zászlótartó.

- Tartsa ide, bátyám uram, a vállát, hadd álljak rá, - kiáltok én.

Az öreg megáll, én a vállán termek, onnan pedig fölugrom a sánc tetejére. A kezemmel pedig húzom föl a zászlót magam után. Mire kitűztem a zászlót, már ott állott mellettem Kis Pali is.

- No, ezt jól csináltad, pajtás, - szólt és megszorította a kezem.

Abban a percben golyó járta át a szívét...

Én léptem a Kis Pali helyére a zászlóaljnál. Én lettem a kis dobos, a kis káplár a szenttamási diadal után.

Régen volt. Azóta újra együtt van a vörössapkás zászlóalj a másvilágon. Én vagyok tán az utolsó, aki még nem rukkolt be. No de nemsokára megyek már én is.


Az utolsó vörössipkás The last Red Riding Hood La última Caperucita Roja De laatste roodharige

A honvédmenedékház lakói mindnyájan egyforma szürke, ősz, öreg emberek. The residents of the honvéd menedéház are all gray, gray, old people. Los residentes del refugio militar son todos ancianos grises, grises. De bewoners van het asiel zijn allemaal dezelfde grijze, herfstachtige, oude mensen. Bizony nehéz őket megkülönböztetni egymástól kávébarna ruhájukban. It must be hard to tell them apart in their coffee brown clothes. De a parancsnok dédunokája, a nyolc esztendős Gyula, aki ott szokott játszadozni a kertben, a nagy fák alatt megismeri névszerint az öregeket. But the commander's great-grandson, eight-year-old Gyula, who used to play there in the garden, gets to know the old men by name under the big trees. Maar de achterkleinzoon van de commandant, de achtjarige Gyula, die vroeger in de tuin speelde, leert de oude mensen onder de grote bomen bij naam kennen. Ismeri Gyurka bácsit, a branyiszkói hőst. He knows uncle Gyurka, the hero of Branyiskó. Ismeri Nagy Péter őrmestert, aki futár volt a fővezér mellett és húsz lovat lőttek ki alóla. He knows Sergeant Péter Nagy, who was a courier for the commander-in-chief and twenty horses were shot from under him. De legjobban ismeri Mihály hadnagyot, aki leggyakrabban szokott játszadozni a kis Gyulával. But he knows Lieutenant Mihály best, who most often plays with little Gyula.

Mihály hadnagy azt szokta mondani: Lieutenant Mihály used to say:

- Nekem is volt egy ilyen kis unokám otthon, a falumban. Hej, azóta talán már bajusza is nőtt az én unokámnak! Hey, maybe my grandson has grown a mustache since then!

Ezért aztán szereti a kis Gyulát Mihály hadnagy. That is why Lieutenant Mihály loves little Gyula. Szeretetének egyik bizonysága az: megengedi a kis Gyulának, hogy a sapkáját, az aranyzsinórosat, hordja egész nap a fején. One of the proofs of his love is: he allows little Gyula to wear his cap, the one with the gold cord, on his head all day. A másik bizonysága az, hogy megtanította arra a híres hátvágásra, amely félelmetessé tette az egész világon a magyar huszárt. His other testimony is that he taught him the famous backslash that made Hungarian hussars fearsome all over the world. Fából kardot faragott a kis Gyulának és órák hosszáig gyakoroltatta vele a hátvágást a kerti fák alatt. He carved a wooden sword for little Gyula and had him practice backslashing under the trees in the garden for hours. A sétálgató öreg honvédek hátratett kézzel nézték a katonás gyakorlatot és meg voltak elégedve a kis Gyulával.

Mihály hadnagy pedig így szólt:

- Most még csak közhonvéd vagy, kis Gyula, de ha így haladsz, nemsokára káplár lehetsz.

- Mint Havadi bácsi, a szenttamási hős? - kérdezte Gyula.

- Szakasztott úgy, mint Havadi, - felelt Mihály hadnagy.

Az öreg Havadi, aki ott pipázgatott egy vén hársfa alatt, nevetve bólintgatott ősz, öreg fejével. Old Havadi, who was smoking a pipe under an old linden tree, laughed and nodded his grey, old head.

- Nekem se volt bajuszom, amikor káplár lettem, - mondta. - Most már szakállam is van, még pedig fehér, és még mindíg káplár vagyok. De büszke is vagyok a rangomra. Nehezen jutottam én ahhoz. Én vagyok az utolsó élő honvédkáplár. Az utolsó vörössipkás.

A kis Gyula odahúzódik Havadi bácsi mellé:

- Tessék elmondani, hogy történt az?

Az öreg honvéd megtömködi a pipáját.

- Hát elölről kell kezdeni, kis fiú. Egy szép napon kihirdették a pesti piaristák gimnáziumában, hogy e naptól fogva nem lesz több tanítás, becsukják az iskola kapuját, mert a főtisztelendő tanár urak besoroztatták magukat az alakuló honvéd hadseregbe.

Fehér György tanár úr, aki utolsónak maradt az iskolában, hogy a kapukat bezárja, így szólott a fiúkhoz:

- Akinek kedve van közületek, az eljöhet velem. Eljöhet velem vörössapkásnak.

Akkoriban már híresek voltak a vörössapkások. Nem rendes sereg volt, fölvettek oda mindenkit, akinek még nem volt bajusza. A fiatalság volt a mérték a sorozásnál. Rövidnadrágú fiúcskák a szülei háztól, diákok az iskola padjából, fiatal papok az oltár mellől csak a vörössapkásokhoz mentek. Ott nem kérdeztek senkitől semmit. A fejébe nyomták a vörössapkát és beállították a sorba. A zászlóalj apja, - az öreg zászlótartó, - elővette a jegyzőkönyvét.

- Mondd meg az édesanyád nevét. Hadd tudjuk, hová írjunk, ha elestek a csatamezőn.

Ez volt a fogadtatás a vörössapkásoknál.

Aki azt mondta, hogy árva, nincsen édesanyja, azt mindjárt az első sorba állította az öreg zászlótartó. Az ment legelől a tűzbe.

De legeslegelől egy rövidnadrágos kis fiú járt mindíg. Dob volt a nyakában és azon verte a rohamra az indulót. Közben pedig úgy futott előre, hogy a zászlóalj alig bírta követni. Pedig jó futó gyerekek voltak ott. Jól tudott futni mindegyik előre.

Fehér tanár úr oda vitte azokat a fiúkat, akik az iskolai könyvet a karddal akarták fölcserélni. Persze ott voltam én is és nagyon féltem, hogy nem vesznek föl, mert az egyik lábam hibás, alig észrevehetőleg rövidebb volt, amint a másik. Járás közben bicegtem egy kicsit. Hogy most már nem bicegek, annak az az oka, hogy a másik lábam, az egészséges, golyót kapott... Rossz lett mind a két lábam. Hanem ez máskor történt.

De alaptalan volt a félelem. Nem nézték azok a lábamat. Egy pelyhesállú ifjú volt a parancsnok. Az rendelkezett:

- Adjatok sapkát az újonnan jötteknek. Fegyvert csak holnap kapnak. Ha vesznek az ellenségtől.

Este aztán csak hallom, amint az öreg zászlótartó sorban járta a gyerekeket:

- Hajnalban lesz a roham, gyorsan aludjatok, fiúk. Megyünk a szenttamási sáncok ellen. Aztán csak arra vigyázzatok, hogy Kis Pali valahogy egyedül ne érjen a sáncokra.

Amint megtudtam, Kis Palinak a kis dobost hívták, aki mindig legelől szaladt.

Hajnalban, amikor sorakoztunk, hát én szépen csak az első sorba állok ám. Azt mondja az öreg zászlós:

- Hátrább, fiú. Rossz a lábad. Csak a többit hátráltatnád az előrehaladásban.

- Tudok én futni, zászlótartó bácsi, - feleltem. - Majd meglátja, ha neki indulunk.

Egyszer aztán elindultunk. Eleinte csak lassan-lassan, amíg a sáncok feltűntek a szemünk előtt.

- No most, hajrá! - kiáltja az öreg zászlótartó. - Kezdheted, Kis Pali.

Kis Pali megzördíti a dobot és megindul a zászlóalj, mint a fergeteg.

- Csak előre, édes fiam! - hallom a hátam mögött az öreg hangját.

Azt néztem, hogy hol van Kis Pali.

Kis Pali gyors lábával messze megelőzte a csapatot. Nagyon jó futó gyerek volt. No de a többiek is tudtak ám menni. Alig telt bele egy perc, már elértük a sáncokat. Pajtásaim, akik velem Pestről jöttek, el-elmaradoztak, golyót vagy kartácsot kaptak. De mi elértük a sáncot. Én csaknem egy időben Kis Palival, a híres dobossal.

- Hohó, - kiált rám Kis Pali, - nem oda Buda, pajtás! A sánc tetején kell legelsőnek lenni. Az a legény.

Azután látom, hogy mászik fölfelé, mint egy mókus...

Abban a percben ér oda az öreg zászlótartó.

- Tartsa ide, bátyám uram, a vállát, hadd álljak rá, - kiáltok én.

Az öreg megáll, én a vállán termek, onnan pedig fölugrom a sánc tetejére. A kezemmel pedig húzom föl a zászlót magam után. Mire kitűztem a zászlót, már ott állott mellettem Kis Pali is.

- No, ezt jól csináltad, pajtás, - szólt és megszorította a kezem.

Abban a percben golyó járta át a szívét...

Én léptem a Kis Pali helyére a zászlóaljnál. Én lettem a kis dobos, a kis káplár a szenttamási diadal után.

Régen volt. Azóta újra együtt van a vörössapkás zászlóalj a másvilágon. Én vagyok tán az utolsó, aki még nem rukkolt be. No de nemsokára megyek már én is.