Pancimanci
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy igen rest leánya, aki soha semmitse lendített a ház körül, hanem vagy a padon ült a ház előtt, vagy pedig a faluba sétálgatott előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen akkor pufolta, mikor a királyfi többed magával arra sétált. Megszólítja a királyfi:
- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?
- Óh, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon arany fonálnak, amit elől-utól a ház körül talál. Most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonálnak. Most már az sincs, amire lehajtsuk a fejünket.
Nagy szeget ütött ez a király fejébe: „Ejnye de derék leány, jó volna ez nékem?”
Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:
- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?
- Óh, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak.
Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.
Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját. Hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.
Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:
- Ejnye ilyen-amolyan asszonya! minek üti-veri kend azt a szegény leányt?
- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nem kell.
- Azért bizony sohse üsse-verje, hogy olyan jó fonó. Elveszem én, majd lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.
Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól. A királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogyha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát ő nála a drága szép lenből milyet fog majd fonni? ! Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:
- No, édes feleségem, te talán meg is únod magad, hogy nem fonhatsz. Hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.
Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.
- No, feleségem, most már fonhatsz.
A szegény királyné nem merte megmondani, hogy ő nem tud fonni. Bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjtszaka, amint ott sír-rí, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.
- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!
A királyné kinyitotta. Beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:
- Tudom, mi a bajod, felséges királyné. De tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak. Addig te találd ki a nevem. Ha kitalálod, itthon maradhatsz; ha ki nem találod, elviszlek magammal.
Gondolkozott a királyné, mitévő legyen? Utóljára is arra határozta, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.
A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogyse tudta a kis ember nevét kitalálni.
Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint hazajönnek, azt találja tőlük kérdezni:
- Mi újság, fiúk?
- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik - tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged.
- Már miért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!
- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni. Én, hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó homokos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott? Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kist ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Mindég azt kiabálta: „Én vagyok a Pancimanci, az én nevem senkisem tudja. Sütök, főzök, holnapután szép mennyasszonyt hozok.” Én avval eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat. De mire visszamentünk, hűlt helyét találtuk.
Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakját is nyitva hagyta. Egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.
- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat. Hát te kitaláltad-e az én nevemet?
- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!
Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamarába.
Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karon fogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.
- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.
A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a felségét.
Harmadnap vásár volt abban a városban, ahol a királyfi lakott. Kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt; nem tudta, hogy mit csináljon megint a sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott a közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, a másodiknak az ajka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné s megparancsolta nekik, hogyha a király otthon lesz, menjenek oda koldulni s ha kérdi a király: mitől lettek olyan nyomorékok? mondják: a sok fonástól.
Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó. Odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta. Odamegy a királyhoz, kéri, hogy az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:
- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott. Vagy ilyen volt mindíg?
- Jaj, felséges király! nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban sem. De nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.
A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így megpúposodnék. De csak járkált tovább. Egy kis idő múlva megint csak nyílott a kisajtó. Megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat s ettől is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajka.
- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony - nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnőtt az ajkam.
Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon. Neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni. Hát csak megnézte, hogy kijön? Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek a nyelve a hasáig lógott.
- Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? - kérdi tőle a király.
- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.
A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.
- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!
A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot. Elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.
Az napságtól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.
