Megérkezés az udvarra, ismerkedés

A ládát, amelyben a kiscsacsi, Mirr-Murr, Paprikajancsi, Bóbice és Csinnadratta utazott, egy napig vitte a posta vonaton, autón. Az úton nem sok kaland akadt, és különben sem láttak semmit, mert átaludták a napot.

Aztán egy zöld autó egy ház elé állt velük, a nagy bajuszú postás átadta a ládát egy asszonynak, és így szólt:

– Na, megjött a láda Pestről. Lehet benne újra küldeni almát!

Az asszony mosolyogva bólintott, megköszönte, fogta a ládát, és hátravitte az udvarba. Letette az üres nyúlketrec eresze alá, és visszament a házba.

A ládában csönd volt. Elsőnek Mirr-Murr ébredt fel, és nyújtózkodni kezdett.

– Áá! De nagyot aludtam!

Felnyomta a láda tetejét, kilesett, és a többieket is felébresztette.

– Ébredjetek! Megérkeztünk!

– Hová? – kérdezték mind, kidörzsölték szemükből az álmot, és tanakodni kezdtek, hogy hová is kerültek. Kíváncsian leselkedtek kifelé a ládából, de kimenni egyikük sem mert.

Egy szép nagy udvart láttak, sűrűn benőve fűvel, gyommal, lapulevéllel.

– Jé, hát már Afrikában vagyunk? – kérdezte Bóbice.

– Nem hiszem – válaszolta Mirr-Murr, és leselkedett tovább.

Egyszer csak odasétált elébük egy tűzpiros tarajú, sarkantyús valami, és így szólt:

– Kukurikuuu!

Szépen csengő hangja volt, csak éppen nem értették, hogy mit mond.

Paprikajancsi összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:

– Kukurikuuuu!

A tűzpiros tarajú, sarkantyús valami mintha megsértődött volna. Csodálkozva nézte Paprikajancsit, gőgösen felvetette a fejét, és továbbment.

Nem értették a dolgot. Paprikajancsi igazán jól utánozta a tűzpiros tarajút! Miért sértődött hát meg?

Egy nagy, barna bundás, hosszú farkú jött feléjük, megnézte őket mosolyogva, és így szólt:

– Nézd csak, de kedves játékok! Honnan jöttetek?

– Messziről – mondta a kiscsacsi. – Én vagyok a kiscsacsi – tette hozzá.

A többiek is mind bemutatkoztak, és a barna bundás is megmondta a nevét:

– Én vagyok a Morzsa.

A kiscsacsi megkérdezte, hogy miért haragudott meg az előbb a tűzpiros tarajú. Morzsa nevetett.

– Mit mondtatok neki? – kérdezte.

– Azt, hogy kukurikuu – felelte Paprikajancsi.

– Azért haragudott meg – mondta Morzsa –, mert azt hitte, hogy csúfoljátok. Az a neve, hogy Kukoriku. Ő köztünk a kakas.

Morzsa megkedvelte a kis társaságot, és azt ajánlotta, hogy üljenek fel a hátára, majd ő megmutatja nekik az udvart.

Fel is kapaszkodtak mind, Csinnadratta kivételével. Csinnadratta azt gondolta magában, hogy ő bizony itt marad, és őrizni fogja a ládát. Nem szólt a többieknek, csak szépen csendesen lemaradt, mikor Morzsa elindult.

Hát ahogy ott állt, álldogált a láda előtt, két kis pelyhes csibe szaladt elébe, és éktelenül csivitoltak, csipegtek:

– Én vagyok a begyesebb!

– Én vagyok a tollasabb!

– Azért is én vagyok a szebb!

– Én vagyok az okosabb!

Így veszekedtek, civakodtak, megállás nélkül mondták a magukét.

Aztán észrevették Csinnadrattát, és odarohantak hozzá, hogy tegyen igazságot, mondja meg, melyikük a szebb.

Csinnadratta nem sok különbséget látott köztük: tollas volt ez is, az is; begyes volt ez is, az is, de főleg egyformán buta, veszekedős kiscsirke volt mind a kettő!

Rövid tűnődés után így válaszolt nekik:

– Ahogy így nézlek benneteket, ez is pelyhes, az is tollas, és mind a ketten nagyon helyes kiscsibék lennétek, ha nem civakodnátok annyit. Így teszek hát igazságot – folytatta –, hogy mindig az a szebb közületek, aki nem veszekszik!

A csibék tátott csőrrel bámulták Csinnadrattát, és nagyon csendben, szépen elmentek. Az ólomkatona pedig elmosolyodott, és őrizte tovább a ládát.