A léghajó

Szép napfényes délután volt. A kiscsacsi a virágtartón állva nézte egy betévedt napsugár útját. A vékony csík először a szőnyegen futott végig, majd felmászott a falon, megcsillant a fényképen, s végül megpihent a csilláron.

„Érdekes – gondolta magában a kiscsacsi –, szárnya sincs, és mégis fel tud menni a csillárig!”

A nézelődést Mirr-Murr zavarta meg. Bejött az ajtón, valami furcsa gömb volt nála, a feje fölött tartotta.

A kiscsacsi megszólította:

– Nézd csak, Mirr-Murr! A napsugár! Szárnya sincs, és mégis repül!

Mirr-Murr nem sok ügyet vetett a napsugárra.

– Tudod mit – mondta –, mi is fogunk repülni.

A kiscsacsi elámult, és nagyon izgatott lett.

– De hát hogyan? – kérdezte. – Nincsen szárnyunk.

– Látod ezt? – szólt Mirr-Murr a gömbre mutatva.

– Mi ez? – kérdezte a kiscsacsi.

– Ez lesz a mi szárnyunk! – felelte Mirr-Murr.

A kiscsacsi nézegette a gömböt, de hát az sehogyan sem hasonlított szárnyra. A légynek – hiszen jól megfigyelte – egészen másmilyen szárnya volt.

Ám Mirr-Murr nem sokat magyarázkodott, csak foghegyről vetette oda, hogy ez léggömb, minden gyerek tudja, s azt is, hogy ha elengedik, fölrepül. Munkához is látott rögtön, a léggömböt a virágtartóhoz kötötte, és előhúzta a kalapdobozt a sarokból, kidobta belőle a kalapot, és így szólt:

– Na, ez jó lesz. Ez lesz a kosár!

A kiscsacsi ott téblábolt körülötte, mindenképpen segíteni akart. Nagyon szeretett volna repülni.

Mirr-Murr madzagot fűzött a kalapdobozba, s rákötötte a léggömböt.

– Szállj be gyorsan! – kiáltotta a kiscsacsinak. – Indulunk!

A kiscsacsi dobogó szívvel mászott a kalapdobozba, Mirr-Murr utánaugrott.

Vártak, ám a kosár nem mozdult. A kiscsacsi megkérdezte:

– Igazán fogunk repülni?

Mirr-Murr zavartan nézelődött, rázogatta a kalapdobozt, aztán felderülve a fejére csapott.

– Hát persze – mondta –, elfelejtettem eloldani! – Eloldotta a léggömböt a virágtartóról, és a kalapdoboz, csodák csodája, elkezdett emelkedni!

A kiscsacsi borzasztó izgatott lett.

– Repülünk! – suttogta. – Repülünk, mint a légy.

Mirr-Murr bólintott, és kormányozgatta a léghajót. Ha jobbra dűlt, jobbra mentek, ha balra dűlt, akkor balra.

A szekrény sarka felé igyekeztek, s szerencsésen ki is kötöttek rajta. A kiscsacsi borzongva pillantgatott lefelé. Megnézte a szőnyeget, az ágyat, a székeket s a virágtartót. Csodálatos volt ilyen magasból látni őket!

Közben Mirr-Murr kutató pillantásokkal nézett körül a szekrény tetején. A legyet kereste.

A légy gyanútlanul aludt. Lábát a feje alá húzta, szárnyával betakarózott. Mirr-Murr, mikor észrevette, kiugrott a kalapdobozból, és elindult a légy felé. Ám a kalapdoboz is elindult a lendülettől, egyre távolabb repült a kiscsacsival a szekrény sarkától.

Mirr-Murr ott maradt a szekrény tetején, s a légy is felébredt, megzavarodva zümmögött, mikor meglátta Mirr-Murrt, aztán gyorsan elrepült.

A léghajó a csillár felé tartott. A kiscsacsi boldogan kapaszkodott a dobozba. „Most megnézem a csillárt” – gondolta magában.

De aztán eszébe jutott Mirr-Murr. Hiszen ő ott maradt a szekrény tetején. Látta is, hogy integet neki a kandúr kézzel-lábbal, meg kiabál, hogy: „Hahó, gyere vissza!”

Igen ám, de hogy?

Mirr-Murr valamit mutogatott, hogy dőljön jobbra meg balra.

A kiscsacsi még egyszer megnézte a csillárt. „Pont olyan, mint lentről – gondolta magában –, csak nagyobb.” Aztán jobbra dőlt meg balra, s szépen visszakormányozta a léghajót a szekrény tetejére.

Mirr-Murr boldogan beleugrott, megölelte a kiscsacsit örömében.

– Már azt hittem, hogy itt fogom tölteni a telet – mondta.

– De hogy megyünk vissza a földre? – kérdezte a kiscsacsi.

– Bízd csak rám! – mondta Mirr-Murr, azzal elővett egy gombostűt, s beleszúrta a léggömbbe. A levegő lassan szivárogni kezdett a léggömbből, ők pedig szépen leereszkedtek a szőnyegre.

Igaz, leszállásnál egy kis baj történt, mert pont a kalapon kötöttek ki. Mirr-Murr azonban nem sokat törődött vele, belegyömöszölte a dobozba a kalapot, a léggömböt meg hóna alá csapva, elbúcsúzott a kiscsacsitól.

A kiscsacsi sokáig merengett még a repülésen. Mosolyogva nézte a csillárt. „Ott voltunk – gondolta magában. – Lepipáltuk a legyet!”