A Gombszemű bejelenti a tavaszt

Nyitva volt az ablak; szellőztettek, és nyitva felejtették. A szobába különös illatok áramlottak be, sose hallott lárma, zaj csapta meg a kiscsacsi fülét.

Izgatottan fészkelődött a virágtartón, és kíváncsian bámulta az ablakot. Kék eget látott, fehér felhők úsztak rajta.

„Repülnek, mint a madarak – gondolta magában –, és magasabban, sokkal magasabban, mint a légy!”

Egyszer csak az ablakpárkányra szállt valami. Fekete gombszeme volt és apró csőre. Jobbra nézett, balra nézett, bekukkantott a szobába, ugrált egy picit cérnavékony lábain, aztán hátravetette a fejét, és elkezdett fütyülni.

Csodálatosan fütyült. A kiscsacsi ámult-bámult, a száját is nyitva felejtette, úgy hallgatta.

Mikor vége lett a füttynek, felsóhajtott.

– De gyönyörű!

A Gombszemű, apró csőrű kedvesen rámosolygott Samura, a kiscsacsira.

– Tavasz van, azért – mondta. És újra elkezdett fütyülni.

Mirr-Murr sompolygott oda a virágtartóhoz, kicsit meghúzta a kiscsacsi lábát, és súgva kérdezte:

– Mi ez a fütyörészés itt?

– Tavasz van, hallod, tavasz van! Azért – súgta vissza a kiscsacsi. – Hallgasd te is. Ugye, milyen gyönyörű?

– Tavasz, tavasz – morogta Mirr-Murr. – Azért még nem kellene ilyen rondán fütyülni!

– Irigy vagy – súgta a kiscsacsi –, mert te nem tudsz ilyen szépen fütyülni.

– Én? – kérdezte Mirr-Murr. – Ez is valami? Na várj csak! Figyelj rám!

Megfeszítette a lábát, hátravetette a fejét, és elkezdett rettenetesen nyávogni.

– Nyáu! Nyáu!

Nyáu!

A Gombszemű, apró csőrű megriadva abbahagyta a fütyülést, a kiscsacsi pedig rémülten befogta a fülét.

De Mirr-Murr nem hagyta abba, csak amikor kifogyott a szuszból. Leült a hátsó lábára, és diadalmas arccal körülnézett.

– Na? Milyen volt?

A kiscsacsi nem válaszolt, a Gombszeműre nézett. Az vidáman ugrált cérnavékony lábain, és hahotázott.

A kiscsacsi is elnevette magát. „Nahát, ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, jól felsült a tudományával!”

Mirr-Murr sértődött ábrázattal nézte a nevetgélő Gombszeműt meg a kiscsacsit.

– Mit nevettek? – kérdezte sértődötten. – Igazán nem értem, mit nevettek!

– Semmit. Most már igazán semmit! – válaszolta a kiscsacsi. – De olyan furcsa volt, mikor te fütyültél. Hallgassuk inkább a Gombszeműt! – tette hozzá. – Fütyülj még valamit a tavaszról! – szólt fel az ablakpárkányra a Gombszeműnek.

A Gombszemű bólintott, és elkezdett trillázni szép, ezüstös hangon.

Az volt az énekében, hogy vége van a télnek, a hidegnek, nem kell többé fázni, vacogni az eresz alatt a szellős kuckóban. Az volt az énekében, hogy már kinyílt az ég, mint valami óriási ablak, és besüt rajta a napsugár dombra, rétre, virágra, boldog cinkékre, rigókra.

A kiscsacsi sok mindent nem értett belőle, mert hiszen végeredményben egy tapasztalatlan, szobába-zárt szürke kiscsacsi volt.

Meg is kérdezte Mirr-Murrtól:

– Te érted ?

– Értem – válaszolta Mirr-Murr. – Ez a tavasz, mikor már a fákra is lehet mászkálni, meg ilyesmi – tette hozzá, és már egyáltalán nem volt mérges, amiért kinevették.

A Gombszemű befejezte a fütyülést, és barátságosan meghajolt.

– Ne menj még! – kérte a kiscsacsi.

A Gombszemű elmosolyodott, és így válaszolt:

– Mennem kell. Még nagyon sok nyitott ablak van, ahol be kell jelentenem a tavaszt.

Azzal megcsattogtatta a szárnyait, körözött egy kicsit az ablak előtt, majd elrepült, egyre kisebb lett, akkora, mint egy gombostű feje, s végül mint egy jelenés, eltűnt a kiscsacsiék szeme elől.