Az utolsó vörössipkás
A honvédmenedékház lakói mindnyájan egyforma szürke, ősz, öreg emberek. Bizony nehéz őket megkülönböztetni egymástól kávébarna ruhájukban. De a parancsnok dédunokája, a nyolc esztendős Gyula, aki ott szokott játszadozni a kertben, a nagy fák alatt megismeri névszerint az öregeket. Ismeri Gyurka bácsit, a branyiszkói hőst. Ismeri Nagy Péter őrmestert, aki futár volt a fővezér mellett és húsz lovat lőttek ki alóla. De legjobban ismeri Mihály hadnagyot, aki leggyakrabban szokott játszadozni a kis Gyulával.
Mihály hadnagy azt szokta mondani:
- Nekem is volt egy ilyen kis unokám otthon, a falumban. Hej, azóta talán már bajusza is nőtt az én unokámnak!
Ezért aztán szereti a kis Gyulát Mihály hadnagy. Szeretetének egyik bizonysága az: megengedi a kis Gyulának, hogy a sapkáját, az aranyzsinórosat, hordja egész nap a fején. A másik bizonysága az, hogy megtanította arra a híres hátvágásra, amely félelmetessé tette az egész világon a magyar huszárt. Fából kardot faragott a kis Gyulának és órák hosszáig gyakoroltatta vele a hátvágást a kerti fák alatt. A sétálgató öreg honvédek hátratett kézzel nézték a katonás gyakorlatot és meg voltak elégedve a kis Gyulával.
Mihály hadnagy pedig így szólt:
- Most még csak közhonvéd vagy, kis Gyula, de ha így haladsz, nemsokára káplár lehetsz.
- Mint Havadi bácsi, a szenttamási hős? - kérdezte Gyula.
- Szakasztott úgy, mint Havadi, - felelt Mihály hadnagy.
Az öreg Havadi, aki ott pipázgatott egy vén hársfa alatt, nevetve bólintgatott ősz, öreg fejével.
- Nekem se volt bajuszom, amikor káplár lettem, - mondta. - Most már szakállam is van, még pedig fehér, és még mindíg káplár vagyok. De büszke is vagyok a rangomra. Nehezen jutottam én ahhoz. Én vagyok az utolsó élő honvédkáplár. Az utolsó vörössipkás.
A kis Gyula odahúzódik Havadi bácsi mellé:
- Tessék elmondani, hogy történt az?
Az öreg honvéd megtömködi a pipáját.
- Hát elölről kell kezdeni, kis fiú. Egy szép napon kihirdették a pesti piaristák gimnáziumában, hogy e naptól fogva nem lesz több tanítás, becsukják az iskola kapuját, mert a főtisztelendő tanár urak besoroztatták magukat az alakuló honvéd hadseregbe.
Fehér György tanár úr, aki utolsónak maradt az iskolában, hogy a kapukat bezárja, így szólott a fiúkhoz:
- Akinek kedve van közületek, az eljöhet velem. Eljöhet velem vörössapkásnak.
Akkoriban már híresek voltak a vörössapkások. Nem rendes sereg volt, fölvettek oda mindenkit, akinek még nem volt bajusza. A fiatalság volt a mérték a sorozásnál. Rövidnadrágú fiúcskák a szülei háztól, diákok az iskola padjából, fiatal papok az oltár mellől csak a vörössapkásokhoz mentek. Ott nem kérdeztek senkitől semmit. A fejébe nyomták a vörössapkát és beállították a sorba. A zászlóalj apja, - az öreg zászlótartó, - elővette a jegyzőkönyvét.
- Mondd meg az édesanyád nevét. Hadd tudjuk, hová írjunk, ha elestek a csatamezőn.
Ez volt a fogadtatás a vörössapkásoknál.
Aki azt mondta, hogy árva, nincsen édesanyja, azt mindjárt az első sorba állította az öreg zászlótartó. Az ment legelől a tűzbe.
De legeslegelől egy rövidnadrágos kis fiú járt mindíg. Dob volt a nyakában és azon verte a rohamra az indulót. Közben pedig úgy futott előre, hogy a zászlóalj alig bírta követni. Pedig jó futó gyerekek voltak ott. Jól tudott futni mindegyik előre.
Fehér tanár úr oda vitte azokat a fiúkat, akik az iskolai könyvet a karddal akarták fölcserélni. Persze ott voltam én is és nagyon féltem, hogy nem vesznek föl, mert az egyik lábam hibás, alig észrevehetőleg rövidebb volt, amint a másik. Járás közben bicegtem egy kicsit. Hogy most már nem bicegek, annak az az oka, hogy a másik lábam, az egészséges, golyót kapott... Rossz lett mind a két lábam. Hanem ez máskor történt.
De alaptalan volt a félelem. Nem nézték azok a lábamat. Egy pelyhesállú ifjú volt a parancsnok. Az rendelkezett:
- Adjatok sapkát az újonnan jötteknek. Fegyvert csak holnap kapnak. Ha vesznek az ellenségtől.
Este aztán csak hallom, amint az öreg zászlótartó sorban járta a gyerekeket:
- Hajnalban lesz a roham, gyorsan aludjatok, fiúk. Megyünk a szenttamási sáncok ellen. Aztán csak arra vigyázzatok, hogy Kis Pali valahogy egyedül ne érjen a sáncokra.
Amint megtudtam, Kis Palinak a kis dobost hívták, aki mindig legelől szaladt.
Hajnalban, amikor sorakoztunk, hát én szépen csak az első sorba állok ám. Azt mondja az öreg zászlós:
- Hátrább, fiú. Rossz a lábad. Csak a többit hátráltatnád az előrehaladásban.
- Tudok én futni, zászlótartó bácsi, - feleltem. - Majd meglátja, ha neki indulunk.
Egyszer aztán elindultunk. Eleinte csak lassan-lassan, amíg a sáncok feltűntek a szemünk előtt.
- No most, hajrá! - kiáltja az öreg zászlótartó. - Kezdheted, Kis Pali.
Kis Pali megzördíti a dobot és megindul a zászlóalj, mint a fergeteg.
- Csak előre, édes fiam! - hallom a hátam mögött az öreg hangját.
Azt néztem, hogy hol van Kis Pali.
Kis Pali gyors lábával messze megelőzte a csapatot. Nagyon jó futó gyerek volt. No de a többiek is tudtak ám menni. Alig telt bele egy perc, már elértük a sáncokat. Pajtásaim, akik velem Pestről jöttek, el-elmaradoztak, golyót vagy kartácsot kaptak. De mi elértük a sáncot. Én csaknem egy időben Kis Palival, a híres dobossal.
- Hohó, - kiált rám Kis Pali, - nem oda Buda, pajtás! A sánc tetején kell legelsőnek lenni. Az a legény.
Azután látom, hogy mászik fölfelé, mint egy mókus...
Abban a percben ér oda az öreg zászlótartó.
- Tartsa ide, bátyám uram, a vállát, hadd álljak rá, - kiáltok én.
Az öreg megáll, én a vállán termek, onnan pedig fölugrom a sánc tetejére. A kezemmel pedig húzom föl a zászlót magam után. Mire kitűztem a zászlót, már ott állott mellettem Kis Pali is.
- No, ezt jól csináltad, pajtás, - szólt és megszorította a kezem.
Abban a percben golyó járta át a szívét...
Én léptem a Kis Pali helyére a zászlóaljnál. Én lettem a kis dobos, a kis káplár a szenttamási diadal után.
Régen volt. Azóta újra együtt van a vörössapkás zászlóalj a másvilágon. Én vagyok tán az utolsó, aki még nem rukkolt be. No de nemsokára megyek már én is.
