Mitől álmos a szék?

A kiscsacsinak feltűnt, hogy a szék mindig alszik. Hátát a falnak támasztotta, s átaludta az egész napot. Szép szék volt, a támláját faragások díszítették, a karfája végén két fényes rézgomb csillogott.

„Csak egy percre ébredne fel, hogy bemutatkozhassak neki – gondolta magában a kiscsacsi. – Majd figyelni fogom!”

Egyszer csak a szék megmozdult, mintha nyújtózkodott volna. A kiscsacsi gyorsan lemászott a virágtartóról, odasietett a székhez, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Hogy? Ki van itt? Ja, én vagyok a szék! – És ásított egyet. A kiscsacsi türelmesen várt, míg a szék befejezi az ásítást, és megkérdezte:

– Mitől vagy ilyen álmos?

– Lakodalomban voltam – felelte a szék –, és egész éjjel nem aludtam.

– Lakodalomban? Hát ez nagyon érdekes! Hogy kerültél oda? – kérdezte a kiscsacsi.

– Kölcsönkértek – válaszolta a szék, és lehunyta a szemét.

A kiscsacsit nagyon érdekelte a lakodalom, és egy kicsit megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki van itt? – ébredt fel a szék.

– Én vagyok – szólt a kiscsacsi. – Nem mesélnél valamit a lakodalomról?

– Szívesen – felelte a szék. – Az úgy kezdődött, hogy kölcsönkértek.

„Ezt már hallottam” – gondolta a kiscsacsi, de nem szólt közbe, nehogy megharagudjon a szék.

– És bevittek egy nagy-nagy szobába. A szobában állt egy hosszú-hosszú asztal. Az asztalon volt sok-sok tányér. És a tányéron volt sok-sok…

A szék ásított egyet, és elaludt.

A kiscsacsi nem tudta, hogy mit csináljon. De mert nagyon érdekelte a lakodalom, óvatosan megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki az? Ja… – ébredt fel a szék. – Hol is hagytam abba?

– A tányéron volt sok-sok… – emlékeztette a kiscsacsi.

– Csont! – vágta rá a szék.

– Csont? – hökkent meg a kiscsacsi.

– Ja … – mondta a szék – csont az később volt, mikor már lerágták róla a húst. Aztán jöttek a vendégek, engem a főhelyre állítottak. A menyasszony ült rám. Bizony! – dicsekedett a szék. – Aztán jött egy ember, szalag volt a kalapján, és verseket mondott.

– Milyen verseket? – kérdezte a kiscsacsi.

– Várj csak. Mindjárt eszembe jut – mondta a szék.

Ma itt mindenki nevessen, a fazékba beleessen!

– Biztos, hogy így volt? – kérdezte a kiscsacsi.

– Biztos! – felelte megsértődve a szék. – Ha nem hiszed, nem mesélek tovább!

– Hiszem, hiszem – szólt a kiscsacsi. – Csak mondjad!

– És aztán táncoltunk. Ha láttad volna, milyen szépen táncoltunk! A piszkafa ugrott középre, derékon kapta a seprűt, s úgy járták a csűrdöngölőt!

– Hol? A szobában? – kérdezte a kiscsacsi.

– Nem – mondta a szék –, a kamrában. Minket kivittek. Kellett a hely bent. De a zene azért behallatszott. És a zsírosbödön énekelt mély hangon. Várj csak, ezt énekelte:

Dönödönö-dön, éljen a bödön!

– Nagyon szép – mondta a kiscsacsi.

– Várj csak – mondta a szék –, a tejescsupor is énekelt:

Por-por-por, éljen a csupor!

Ezt énekelte. Áá! – ásított a szék. – Ennyire emlékszem a lakodalomból.

– Nagyon érdekes volt – szólalt meg a kiscsacsi. – És te igazán nagyon fontos helyen álltál!

– Ugye? – kérdezte a szék. – Most már érted, hogy miért vagyok olyan álmos?

„Eltúlzod ezt az álmosságot!” – gondolta magában a kiscsacsi, de nem mondta meg a széknek.

Megköszönte a beszélgetést és elbúcsúzott, de a szék nem válaszolt, már az igazak álmát aludta.