Mirr-Murr, a gólkirály

Egy pamutgombolyag gurult be a szobába a félig nyitott ajtón. Mirr-Murr, a kandúr szaladt utána, rugdosta, és teli torokból kiáltozott:

– Passzold le! Lődd kapura!

Góóól!

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. Előrehajolt, hogy jobban lásson, de Mirr-Murr nem törődött vele, folytatta a rugdosást és az ordítozást.

A kiscsacsi nem bírta tovább a hallgatást, megkérdezte:

– Mit csinálsz, Mirr-Murr?

Mirr-Murr foghegyről válaszolt:

– Focizok! Én vagyok a gólkirály!

A kiscsacsi nem értette egészen, de nem akart teljesen tudatlannak látszani, és bólintott. Nagyon szeretett volna játszani ő is, de Mirr-Murr olyan fölényesen viselkedett! „Gólkirály! – gondolta magában. – Én még sosem voltam gólkirály!”

Megvárta, míg Mirr-Murr közelebb jön, és megkérdezte:

– Ezt ketten nem játszhatják?

– De – felelte Mirr-Murr –, te leszel a közönség.

– Jó – mondta örömmel a kiscsacsi. – Mit csináljak?

– Maradj a helyeden, és kiabálj! – felelte Mirr-Murr.

– Mit kiabáljak? – kérdezte a kiscsacsi.

Mirr-Murr türelmetlenül válaszolt:

– Hát azt, hogy: passzold le! Meg: lődd kapura! Meg: góóól! Ennél egy kicsit ugrálhatsz is. Most támadásba lendülök! – folytatta Mirr-Murr, és újra elkezdte rugdosni a pamutgombolyagot, rohangált vele ide-oda a szobában.

A kiscsacsi meg elkezdte kiabálni, hogy: „Passzold le! Lődd kapura!

Góóól!” – és ugrált a virágtartón.

„Egészen érdekes játék ez! – vigasztalta magát. – Majd jól megfigyelem, és legközelebb én leszek a gólkirály!”

A sok rugdosástól a pamutgombolyag kezdett meglazulni, a szál vége kicsúszott. A kandúr azonban annyira beleélte magát a játékba, hogy nem vette észre. És bizony, egyszer csak teljesen kibomlott a gombolyag, és Mirr-Murr belegabalyodott. A szál rátekeredett mind a négy lábára, hogy moccanni sem bírt.

A kiscsacsi nem értette, de azért lelkesen kiabált:

– Passzold le! Lődd kapura!

Mirr-Murr megzavarodva ráncigálta az összekuszálódott pamutot, szeretett volna kiszabadulni, de csak annál jobban belegabalyodott.

A kiscsacsi tele torokból biztatta:

– Góóól! – És egy kicsit ugrált hozzá.

Mirr-Murr nagyon dühösen nézett, s rámordult a kiscsacsira:

– Samu! Hagyd már abba ezt a buta kiabálást!

A kiscsacsi megsértődve elhallgatott. „Így is jó – gondolta magában –, én el is hallgathatok!” – és nézni kezdte a csillárt.

Mirr-Murr egyre dühösebben rángatta, húzgálta a pamutot, de nem tudott belőle kiszabadulni. Végre fáradtan, csüggedten leült a földre.

A kiscsacsi odapillantott, de aztán tüntetően újra a csillárt kezdte bámulni.

Mirr-Murr vékony, könyörgő hangon megszólalt:

– Hm. Segítenél. Hallod?

A kiscsacsi ránézett.

– Úgy gondoltam – folytatta Mirr-Murr –, hogy megkereshetnéd a szál végét.

A kiscsacsi megsajnálta. Olyan ügyefogyott volt a kandúr képe! Lemászott a virágtartóról, és keresgélni kezdte a szál végét.

– Megvan! – szólt.

– Bogozd ki – kérte Mirr-Murr.

– Legközelebb, ugye, én is lehetek gólkirály? – kérdezte a kiscsacsi, és kibogozta Mirr-Murrt.

Mirr-Murr ránézett, hogy nem csúfolódik-e, de a kiscsacsinak nagyon barátságos volt az arca.

– Igen – mondta Mirr-Murr –, legközelebb te leszel a gólkirály. Én pedig – csillant fel a szeme – Gólzsák leszek, a híres kapus!

Egymásra nevettek, majd Mirr-Murr sietve összenyalábolta a pamutot, és kiszaladt vele a szobából.