Bóbice énekórát ad a kismalacnak
Szép nyári délután terült az udvarra. Csend volt, a levél se rezzent, mindenki szunyókált az árnyékban. Tyúkanyó a csibéivel az eperfa alatt, Morzsa a hűvös kutyaólban, Kukoriku, a kakas a lapulevelek között, a kiscsacsiék pedig a ládában.
Egyedül Bóbice nem volt álmos. A nyúlketrec mellett üldögélt s dudorászott, énekelt szépen csendben.
Kiskacsa fürdik fekete tóban…
Egyszer csak odagurult elébe egy kismalac, leült, és hallgatta Bóbicét. Bóbice rámosolygott, és folytatta a dalt:
Anyjához készül Lengyelországba.
A kismalac fészkelődött, izgett-mozgott, hegyezte a fülét.
Szép nyári délután volt, egy légy sem zümmögött, csak Bóbice halk, ezüstös hangocskája hallatszott.
– Még egyszer! – mondta a kismalac.
– Kezdd el még egyszer!
Bóbice újra kezdte a dalt:
Kiskacsa fürdik fekete tóban…
A kismalac áhítatosan hallgatta. Bóbice befejezte a dalt.
– Most én! – mondta a kismalac.
– Jó – mondta Bóbice –, csak halkan.
A kismalac négy lábra állt, felvetette a fejét, és éktelenül elkezdett visítani:
– Uí, uí, uí!
Bóbice befogta a fülét, és rászólt a kismalacra:
– Pszt! Mindenkit felébresztesz!
A kismalac abbahagyta a visítást.
– Így nem lesz jó – mondta Bóbice.
– Taníts meg rá – kérte a kismalac. – Úgy szeretnék énekelni!
– Rendben van. De figyelj jól! – egyezett bele kegyesen Bóbice.
– Figyelek! – mondta a kismalac.
– A legfontosabb a lélegzés! – mondta Bóbice.
– Aztán helyesen kell képezni a hangot. Mikor az o betűt énekeljük, a szánkat kerekre nyitjuk. Figyelsz?
– Igen – mondta a kismalac –, a szánkat kerekre nyitjuk!
– Helyes – mondta Bóbice –, most elmondom a szövegét, aztán lalázom a dallamát.
A kismalac türelmetlenül hallgatta, leült meg felállt közben, látszott rajta, hogy szeretne már ő énekelni. Közbe is vágott:
– Tudom már! Tudom már! Most én!
– Jó – mondta Bóbice. – Akkor ahogy tanítottalak. Levegőt veszel, és ügyelsz a hangképzésre!
A kismalac négy lábra állt, felvetette a fejét, behunyta a szemét, és éktelenül elkezdett visítani:
– Uí, uí, uí, uí!
Bóbice rémülten befogta a kismalac száját, ám az nem hagyta magát félbeszakítani, tovább visított:
– Uí, uí!
A láda teteje felpattant, Paprikajancsi, Mirr-Murr és Csinnadratta dugta ki a fejét. Paprikajancsi megszólalt mérgesen:
– Ezer mennykő! Mi ez a zenebona? Mi ez a visítás?
Tyúkanyó és Morzsa rohantak oda.
– Mi az? Mi az?
A kismalac megszégyenülten, lángvörösen elhallgatott, lesunyta a fülét, és lapított. Bóbice megsajnálta.
– Ó, semmi – szólt mosolyogva. – Igazán semmi! Énekeltünk.
– Ez nem éneklés! – mondta Paprikajancsi. – Ez visítás!
– Dehogy! – szólt közbe Bóbice. – Ez az első lecke. A hangképzés. És a kismalacnak egész jó a hangja, csak még csiszolni kell – tette hozzá.
A kismalac boldogan mosolygott Bóbicére.
– Csiszolni, csiszolni! – morgott Paprikajancsi. – Ez úgy szól, mintha rozsdás baltát köszörülnének!
A kismalac mamája érkezett meg, kicsit elkésve, s lihegve kérdezte:
– Mi az? Ki bántott?
– Senki – felelte a kismalac. – Énekelni tanulok. S azt mondta Bóbice, hogy egész jó hangom van, csak még csiszolni kell.
– Az más! – felelte a mamája büszkén. – A mi családunk mindig is híres volt a jó hangjáról. Büszke vagyok rád!
S gőgösen elvonult a kismalaccal.
Paprikajancsi dühösen nézett utánuk. Aztán elkezdte:
– Uí, uí, uí!
Egész jó hangom van! Csak még csiszolni kell!
A többiek vidáman nevettek, csak Bóbice nem nevetett.
– Ne búsulj! – mondta neki Paprikajancsi. – Lesz még neked tehetségesebb, de főleg szerényebb tanítványod!
