Beteglátogatás, végleg itt maradnak
A kiscsacsiék a láda peremén könyököltek, s elmerengve nézegették az eperfát, a nyúlketrecet s az udvar végén a foghíjas léckerítést.
– Jó itt! – sóhajtott fel halkan Mirr-Murr.
A többiek rábólintottak. Nem szóltak, de belül mindegyik ugyanazt érezte, hogy jó itt.
Paprikajancsi, Bóbice, Csinnadratta ugyanarra gondoltak: a lomos szobára. Bizony régóta ott porosodtak, elhagyatva, egyedül.
A kiscsacsi képzeletében megjelent a virágtartó. „Ott se volt rossz gondolta –, és nem szabad hálátlannak lenni!” De azért, ha őszintén be kellene vallani, nagyon egyedül érezte magát ott.
A merengést Morzsa zavarta meg. Feléjük sétált, nézegette barátságosan a könyöklő társaságot, aztán így szólt:
– Megkedveltünk benneteket. Itt általában szeretik egymást.
A kiscsacsiék mosolyogva néztek rá. Morzsa láthatóan akart még valamit mondani. Krákogott, köszörülte a torkát, végül mégiscsak kibökte:
– Ti még nem ismertek mindenkit. Van itt valaki, akit különösen szeretünk!
– És hol van? – kérdezte udvariasan a kiscsacsi.
– Beteg – mondta Morzsa –, ágyban fekszik már egy hete.
A kiscsacsiék elszomorodtak. A betegség, az valami nagyon rossz lehet!
– Egyedül – folytatta Morzsa –, teljesen egyedül fekszik.
Mirr-Murrnak felragyogott az arca.
– Látogassuk meg! – mondta.
A többiek örömmel fogadták az ötletet, legjobban azonban mégiscsak Morzsa örült. A szeme megcsillant az örömtől, bár nem lehetett jól látni, mert a szőr eltakarta.
– Majd játszunk neki, meg mesélünk – mondta Paprikajancsi. – Bízd csak ránk, mi majd felvidítjuk!
– És hol fekszik a beteg?
– A szobában – mondta Morzsa. – Jánoskának hívják. Kisfiú, ötéves. Elviszlek benneteket – folytatta. – Üljetek a hátamra.
Felültek mindnyájan Morzsa hátára, és ő elvitte őket a tornácig.
– Itt menjetek fel – mondta –, jobbra az első ajtó.
A tornácon jó hűvös volt, szőlő futott fel a kifeszített madzagon, s széles levelével árnyékot adott. A levelek közt csíkokban szüremlett be a napsugár: mint egy csomó fényes üvegpálca, olyan volt.
A kis csapat nekiindult, megkeresték az ajtót, és Mirr-Murr óvatosan benyomta.
Mögötte benyomakodtak a többiek is. A szobában félhomály volt, először alig láttak, s mire hozzászokott a szemük, érezték, hogy figyeli őket valaki.
Jánoska nézte őket csillogó szemmel, fél könyökére támaszkodva.
Paprikajancsi szólalt meg először:
– Morzsa küldött. Azt mondta, hogy beteg vagy.
Jánoska bólintott, s intett, hogy jöjjenek közelebb. Odamentek egész közel az ágyhoz. Jánoska felvette őket, s a kék paplanra ültette a kis társaságot.
Hamar összebarátkoztak, a kiscsacsiék egymás szavába vágva mesélték el utazásuk történetét s kalandjaikat az udvaron. Mikor Mirr-Murr azt mesélte, hogyan járt a kiscsibékkel, Jánoska jóízűen felkacagott.
A nevetésre a mamája dugta be a fejét az ajtón.
– Mit nevetsz, lelkem-aranyom?
– Hallgasd csak, mama! – mondta Jánoska nevetve.
– Mit? – jött közelebb a mamája, s mikor meglátta a kiscsacsiékat, megkérdezte: – Hát ők hogy kerültek ide?
– Pestről jöttek – mondta Jánoska. – Az almásládában. – S bemutatta őket sorban, név szerint.
Jánoska mamája ámult-bámult, de leginkább kisfia nevetésének örült, hiszen ez már a gyógyulás biztos jele.
– Ugye, itt maradhatnak? – kérdezte Jánoska mindnyájuk ki nem mondott, de annál nagyobb vágyát. – Mert hogy Pesten úgyse törődött velük senki – folytatta.
– Igen, kisfiam. Ha ők is akarnak.
Megsimogatta Jánoska fejét, rámosolygott a kiscsacsiékra, és kiment.
Hogy akarnak-e maradni? Mikor Jánoska mamája kiment a szobából, mindnyájan elkezdték hevesen bizonygatni, hogy mennyire akarnak!
Így hát a kiscsacsiék ott maradtak Jánoskánál, aki nagyon megszerette őket, és főleg sokat-sokat játszott velük.
