04 AZ ÚR A POKOLBAN IS ÚR -- REJTŐ JENŐ (2)
- D'Alarcone - mondta az őrnagy, - én megtanultam magát becsülni ma. Kérem, cselekedjék belátása szerint. De az őrmester, ha elfogják, semmisítse meg az írásokat.
- Ebben biztos lehet őrnagy úr - mondta Jules.
D'Alarcone kinézett a folyosóra. Elhagyatott és sötét volt. Kezében volt a táska. Intett az őrmesternek. Együtt léptek ki a sötét folyosóra és a fordulóig mentek. Itt D'Alarcone átadta a táskát Julesnek.
A sötét udvaron zajongó részeg légionisták nem vették észre a fal mentén osonó őrmestert, aki a nagy zűrzavarban óvatosan kivezetett egy tevét és néhány lépés multán nyugodtan felült rá és elügetett a bőrtáskával. Csak az arab fiú látta, aki Yvonnet Agadirig kisérte és ott pihent a kapuban. Az nem gondolt arra, hogy az őrmester szökik. Különben talán lármát ütött volna, mert nomád arab volt, s ezek Hamir sejket szolgálták.
D'Alarcone visszament a szobába.
- Nagyon fáradtnak látszik, Yvonne - mondta gyengéden a lánynak. - Nem akar egy kis kölnit?
Az elcsigázott nő nem tudta tovább tartani magát, D'Alarcone nyakába borult és keservesen sírt. A férfi átkarolta, magához szorította és ezt dörmögte a fülébe meghatva:
- Yvonne, maga igazán a legderekabb nő a világon.
Ebben a pillanatban belépett az álmos Guilleaume kapitány.
