Cin-Cin, a kisegér
A kiscsacsi a virágtartón éppen szunyókálni kezdett, mikor lépteket hallott a szobában. Kinyitotta a szemét, hát mit látott? Alig akart hinni a szemének! A szoba közepén egy kisegér szaladgált izgatottan ide-oda, aztán leült a szőnyegre, s elkezdett bőgni. Csak úgy potyogtak a könnyei.
A kiscsacsi várt egy kicsit, míg az egér abbahagyja a bőgést, és megkérdezte:
– Hát te hogy kerülsz ide?
A kisegér megtörülgette a szemét, és hüppögve válaszolt:
– Eltévedtem. Bújócskát játszottunk. És én jól el akartam bújni. Öh-öh-öh!
S a kisegér újra elkezdett bőgni. A kiscsacsi éppen vigasztalni akarta, mikor kaparászást hallott az ajtón.
„Ez csak Mirr-Murr lehet!” – gondolta, és megijedt, hogy mi lesz most? Figyelmeztetni akarta a kisegeret, de az nem volt sehol. Nézelődött, s látta, hogy a kisegér elbújt a varrókosár mögé.
De ekkorra már kinyílt az ajtó, s Mirr-Murr jött be rajta szimatolva.
– Szervusz, Mirr-Murr! Mit csinálsz? – próbált társalogni vele a kiscsacsi, hogy elterelje a figyelmét.
– Szaglászok. A nyomok erre vezetnek! – mondta Mirr-Murr, és nagyon harciasnak látszott.
– Milyen nyomok? – kérdezte a kiscsacsi.
– Egérnyomok! – válaszolta Mirr-Murr.
– Á – mondta a kiscsacsi –, tévedsz te. Biztosan tévedsz.
Ám Mirr-Murr nem válaszolt rá semmit. Veszélyesen közeledett a varrókosárhoz. A kiscsacsi nagyon izgatott lett. Nem tudta, hogyan beszélje le Mirr-Murrt az egérvadászatról. „Valamit ki kellene találni! Valamit ki kellene találni!” – hajtogatta magában, de nem jutott eszébe semmi.
Szemével megkereste a kisegeret, inteni akart neki, hogy fusson el. De a kisegérnek esze ágában sem volt elfutni.
Hirtelen mozdulattal kikapta a gyűszűt a varrókosárból, a fejére csapta, egy kötőtűt kihúzott a pamutgombolyagból, és kiugrott Mirr-Murr elé.
Mirr-Murr rettenetesen megijedt. Hátrahőkölt. A kisegér összeráncolt szemöldökkel tartotta felé a kötőtűt.
– Ö, ö – szólalt meg végre Mirr-Murr –, erre jártam.
– Örvendek a szerencsének – mondta vékony hangon a kisegér.
– Hehe – nevetgélt Mirr-Murr, s óvatosan hátralépett.
Ám a kisegér nem tágított, ment utána, s Mirr-Murr orrát célozgatta a kötőtűvel.
– Nem lehetne ezt az izét arrébb vinni? – kérdezte Mirr-Murr. – Még megkarcolod vele az orromat!
Nagyon nevetséges volt Mirr-Murr, ahogy kapkodta a fejét, és hátrafelé sompolygott. A kiscsacsi megsajnálta és közbeszólt:
– Még nem is mondtad, hogy mi a neved.
– Cin-Cin a nevem – mondta a kisegér. – A macskák réme! – tette hozzá.
„Nono – gondolta magában a kiscsacsi –, túlzásba viszed te ezt a hősiességet! Egy nagyszájú kisegér vagy, ez az igazság. Várj csak!”
S a kiscsacsi elváltoztatta a hangját, és nyávogott egyet: „Nyáuuu!”
Cin-Cin rémülten eldobta a kötőtűt, és a varrókosár mögé szaladt.
– Gyere elő, te buta! – mondta neki a kiscsacsi. – Ne félj! Csak én nyávogtam.
Min-Murr zavartan köhécselt.
– Na gyere – mondta aztán –, nem bánt senki. Csak játszottunk. De te nem érted a tréfát.
A kiscsacsi rámosolygott Mirr-Murra. „Mégiscsak derék kandúr ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, nem akarta bántani az egeret. Csak játszott!”
Cin-Cin előbújt a varrókosár mögül, és sírásra görbült a szája.
– De hogyan találok én haza?
– Jó, jó. Csak ne bőgj – mondta a kiscsacsi –, majd Mirr-Murr hazavisz. Ugye, Mirr-Murr?
– Ühüm – morgott Mirr-Murr.
A kiscsacsi ránézett.
– Jól van, ülj a hátamra – mondta barátságosan Mirr-Murr.
Cin-Cin elbúcsúzott a kiscsacsitól, felkapaszkodott Mirr-Murr hátára, s elmentek.
A kiscsacsi nagyon örült, hogy így végződött ez a dolog, nézte őket, míg el nem tűntek az ajtó mögött, elmosolyodott, és visszamászott a virágtartóra.
